- Olajra van szükségem - mondta egy szerzetes és ültetett egy
olajfacsemetét.
- Uram - imádkozott -, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak
és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!
És az Úr küldött gyenge záporokat.
- Uram - imádkozott a szerzetes -, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj
napfényt, könyörgöm!
És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.
- Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! - kiáltott a
szerzetes. És íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.
Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:
- Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre
bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta
ember. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket.
"Uram, küldd azt, amire szüksége van - imádkoztam - esőt, napfényt,
szelet, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod."
