Lelkiség

Tertullianusz: A bűnbánatról, 6,11; 10,1. (Kr. u. 204)
Egyesek azonban úgy vélekednek, mintha Istennek szükséges volna még a méltatlanoknak is megadnia azt, amit fogadott, és szolgasággá teszik nagylelkűségét. Ha nekünk szükségből engedte el a halál jelét, akkor nem akarata ellenére cselekedett? Ki ígéri a megmaradást és mit ad meg kényszerből? Nemde sokan meghaltak azután? Nem vonta meg azt az ajándékot sokaktól?
Hogy ezt a tettet (a bűnvallomást) annyian napról-napra halogatják, annak oka feltehetően az, hogy ezzel inkább a szégyenre emlékeznek, mint az üdvösségre, olyanok, mint azok, akik a test szemérmesebb részeit szorongatva kínlódnak, elutasítják az orvosok tudományát, s szégyenkezésükkel együtt pusztulnak el.

 

 

"Az Eucharisztia, a legnagyobb ajándék, amit Krisztus az Egyháznak adott, a misztériumban megjeleníti Krisztus üdvösségért bemutatott áldozatát: „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk”. Belőle, „az egész keresztény élet forrásából és csúcspontjából” merít az Egyház zarándokútján, mert benne találja meg minden reményének forrását. Az Eucharisztia ugyanis „erőt ad életünkhöz, elveti bennünk az élő remény magvát, mindegyikünk sajátos mindennapi odaadásához”.
Mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy megvalljuk az Eucharisztiába, „az eljövendő dicsőség zálogába” vetett hitünket, bizonyosan abban, hogy a Krisztussal való közösség, melyet most mint zarándokok a halandó életben megélünk, elővételezi annak a napnak végső találkozását, melyen „hasonlók leszünk őhozzá, mert látni fogjuk őt, amint van” (1Jn 3,2). Az Eucharisztia „az örökkévalóság kóstolója az időben”, isteni jelenlét és Istennel való közösség; Krisztus húsvétjának emlékezete, és természete szerint a kegyelem hordozója az emberi történelemben. Megnyit az isteni jövő felé; Krisztussal, testével és vérével való közösség, ezért részesedés Isten örök életében." (Boldog II. János Pál pápa)

Vasadi Péter:
Elfogadni egymást
Mindent megpróbáltunk már: kilestük egymás hadállásait, melyikünk bukkan fel előbb, fedetlenül hagyva a szívét, vagy a homlokát, hogy egy szempillantásnyi idővel gyorsabbak lehessünk a másiknál. Mindketten sebet kaptunk.
Megpróbáltuk rendezett körülmények között elbuktatni a másikat. Látszólag békés csendben, könnyed taglejtésekkel, halk hangon és a figyelmét elterelve a hurokról. Vagy sikerült a cselvetés, vagy nem. Ha sikerült, az áldozat népének bosszújától kell félnünk, ha nem, a békét csak fegyverszünetnek hívtuk. Megpróbáltuk saját képünkre és hasonlatosságunkra átalakítani őt, a másikat, akit elneveztünk társnak, partnernak, szövetségesnek, rokonnak, csak éppen felebarátnak nem; faragtuk őt, hol gyöngéden, hol hevesebb módon, hogy felismerjük benne magunkat, vagy azt, akit fel akartunk benne ismerni; ő azonban ellenállt, Az akart lenni, ami - valójában. E perctől kezdve nem nevezzük társnak, rokonnak; ellenfelünk lett. Megpróbáltunk mindent, éjjel, amikor aludt, learattuk a gabonáját, nappal, amikor dolgozni ment, felégettük a házát és felmutattunk a fehéren izzó napra, barátjában megingattuk a hitet, beárultuk a felügyelőnél, hogy részeg, azért nem dolgozik, pedig tudtuk, hogy otthon fekszik, betegen. Virágot vittünk neki, hogy megtudjuk, meddig húzhatja még, vagy ha megdicsértük, mindjárt ecetet csepegtettünk ünnepi borába, mert nem bírtuk elviselni tiszta örömét. De idő előtt elfáradtunk e folytonos hadviselésben. Azután megpróbáltuk bebizonyítani neki, hogy helytelen úton jár, hogy téved, igen, téved, sőt, súlyos tévedésben van, s igyekezzék megváltoztatni gondolatait, vagyis kövesse azt, ami helyes, egyedül helyes. Eleinte őszintén és türelemmel szóltunk hozzá, de ő elhallgatott és lesütötte a szemét. Aztán erősebben kértük, figyelmeztettük a veszélyekre, ám ő konokul hallgatott. Majd heves kiáltásra fakadt, s kölcsönös türelmetlenségünk egymást állította fal mellé, és a máglyára. Mindent megpróbáltunk és akkor végre az Apostol kimondta az ultima rátiot: ,,Fogadjátok el egymást'', s hozzáfűzte, erre őt Mestere tanította. Fogadjátok el egymást: vagyis szabadítsátok ki egymást a gyűlölet cellájából, fogadjátok el egymást: vagyis adjatok helyet a valóságnak, mert a valóság mi vagyunk, mindannyian, akik vagyunk s úgy, ahogyan vagyunk. Elfogadni egymást csak fenntartás nélkül lehet. Ha én téged elfogadlak, elfogadom benned azt is, amit te kivetnél magadból. Ezt csak én tehetem meg veled, te magaddal nem. S így e kettőségben vagy te egy: egységed az én elfogadásom. Szükséged van tehát rám, hogy te egység lehess: az én szeretetem a te egységedhez elengedhetetlen. Bólintanom kell hát: azzal, hogy elfogadlak, egyben meg is oldalak téged, ha önmagadnak talán megoldhatatlan vagy. Ezért nem válogathatok benned: ezért nem mondhatom rád, hogy eddig kellesz, innen azonban már nem. Ha ezt teszem, jóváhagyom a kettéosztottságodat, ahelyett, hogy egységre segítenélek. S a legutolsó érv: hogyan utasíthatnálak, s hogyan utasíthatnál vissza, ha Mesterünk, akié vagyunk te és én, elfogad minket?


Csanád Béla - Keresztúti napló

  1. Minden nap megítéllek. Nem szóval. Ahogy élek.
  2. Lásd, amit adni tudtam: Kereszt volt szakadatlan.
  3. Tántorgok botladozva. Csak bűnteher ne nyomna.
  4. Ha anyád jönne szembe, hogy nézne most szemembe?
  5. Miért csak parancsszóra állok melléd a jóra.
  6. Akinek Te vagy gondja, szívében arcod hordja.
  7. Újra a földre estem. Segíts föl kegyelemben.
  8. Sírjon a maga vesztén száraz ág, rossz keresztény.
  9. Bukás ezernyi tettem. Ne hagyj elveszni engem!
  10. Tested vad árvasága mi lelkünk gyógyulása.
  11. Kereszt, szegekkel ékes! Micsoda ölelés ez?
  12. Halálod lesz az élet, ha tudok halni véled.
  13. Ki máris félt, gyászol, félhet-e a pusztulástól?
  14. Sírodba temetkezve feltámadunk a mennybe!
 
Antoine de Saint-Exupery:
Fohász


Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek! Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Assisi Szent Ferenc:
Ima a kereszt előtt

Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.