Múlt vasárnap az evangéliumban a jó Pásztorról hallottunk - ott a
példabeszéd révén azt érthettük meg, hogy Jézus mekkora áldozatot, önnön
életének odaadását vállalta értünk. Ugyanakkor megszívlelhettük a rejtett
intést is: a pásztor csak akkor tudja a rá bízott juhot megmenteni, hogyha az
engedelmes, ráhagyatkozik pásztorbotjára és terelővesszőjére. A pásztor
önfeláldozását a juh bizalma, engedelmes ráhagyatkozása kell, hogy kísérje.
Most, húsvét ötödik vasárnapján egy újabb hasonlatot hallunk, amelyben Jézus
mint szőlőtő, s a benne hívő ember mint szőlővessző áll szemeink előtt. Ez a
gondolat mintha tovább mélyítene a múlt vasárnapit. Az engedelmesség, a
Jézus-követés nem pusztán annyit tesz, hogy megfelelek a krisztusi vallás külsődleges
feltételrendszerének - hanem sokkal inkább arról van szó, hogy életemmel
kötődöm a Megváltóhoz. A vesszőt is az teszi a szőlőtővel eggyé, hogy az éltető
nedvek áramlása, a teljes vitális belső egység révén a gyökértől a gyümölcsig
áthatja az egész növényt az életerő.
Jézus egysége az Atyával, amelyet oly sokszor hangoztat, valójában az a
gyökérzet, amely táplálja a szőlőtőt, az Istenembert - mi ebbe az
elszakíthatatlan kapcsolatba léphetünk be. A jézusi mondások - "Aki engem
lát, látja az Atyát is"; "Aki megtartja parancsaimat, az bennem
marad, és én őbenne"; "Én és az Atya egy vagyunk" - sajátos
módon fejezik ki ezt a kapcsolódási láncolatot. Jézussal eggyé válva az Atyával
is eggyé válunk a Szentlélek kegyelmi erejében.
Azonban ez az egység nem egy szép gondolat, nem egy eszme. Jézus
figyelmeztet: "Nem mindenki jut be Atyám országába, aki azt mondja: Uram,
Uram". Többről van szó: a szeretet egységéről, ami már se nem idea, se nem
elvont gondolati szint - hiszen Jézus figyelmeztet: "Az szeret engem, aki
megtartja parancsaimat". A Megváltó ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy
furcsa messzi fellegekben keressük a keresztény hit lényegét - ugyanakkor a
szeretetkapcsolatból fakadó közösség rávilágít arra, hogy a külsődleges
cselekvés, az emberi cselekedetek erőfeszítései is kevesek ehhez. A kegyelem és
a szabadság, a belső hit és a külső életstílus, erkölcsi cselekedet sajátos
egyensúlyáról, egységéről van szó, ezáltal válunk eleven vesszőivé a
szőlőtőnek, amelyek már meg tudják hozni a maguk gyümölcseit.
Ezek a gyümölcsök ismeretesek Szent Pál leveleinek tanításából illetve az
egyház szentjeinek életéből, példájából. Mindegyikben közös, hogy a Jézushoz
kapcsolódás, a belső eggyé válás különös békével, nyugalommal, boldogsággal
töltötte el őket. Hiszen lehetnek nehezek az életkörülmények, küzdhet a
szőlővessző viharral, hőséggel - ameddig az a szőlőtővel összeforrott, addig a
helyén van, addig biztonságban van. A külső nehézség addig nem rémít, amíg
megvan a belső egység, a külső vihar addig nem veszélyeztet, amíg megvan
bennünk az Istentől kapott kegyelem.
Ezért zárásképpen álljon itt Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek
imájának egy részlete, amelyet a jóban végig való megmaradásért írt: "Ezt
azért, a drága ajándékot, melyet csak te egyedül adhatsz, irgalmas Isten, öntsd
a te méltatlan szolgád lelkébe, hogy semmi háborúság és kísértés, semmi
fáradtság és kárvallás, semmi öröm és vígság, semmi gyönyörűség el ne
szakasszon engem a te szerelmedtől, és az istenes élettől, a te szerelmes
Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak drága szent nevéért. Ámen!"
