HALÁL VAGY FÖLTÁMADÁS?
Egy öreg nénike szólt a bölcs zsidó rabbinak, hogy döglenek a libái. – Hol tartod ő - ket? – kérdezi tőle. - A folyóparton. – Napon vagy árnyékban? – Napon. – Hát tartsd az árnyékban! - ajánlja a rabbi. Pár nap múlva találkoznak. – Továbbra is döglenek a libáim, mit tegyek? – kérdi a nénike. – Tartsd a napon! – most így a rabbi. Napok múltán ismét találkoznak. – Még mindig döglenek a libák –kesereg a nénike. Jön a bölcs tanács: - Tartsd őket az ólban! Majd megint összefutnak: – Na, mi van öreganyó? Mire az feleli: - Mind megdöglött. Erre az a fejéhez kap: - Ej, a kutyafáját, de kár, pedig még annyi ötletem lett volna!
Kár a libákért. De mégsem olyan nagy tragédia a kimúlásuk, mint mikor ember hal meg – mondhatnánk. Az állat különben sem tudja, hogy vár rá a halál. Viszont legtöbb emberre – mint nyomasztó teher - ránehezedik, hogy vár rá a félelmetes vég, a Kaszás. Akkor mindannyian egy végső pózba merevedünk. Kihull a kezünkből minden. S ha hamvasztanak, akkor elférek egy kisgyerek markában. Az unokáim még kijönnek november 2-án, a síromon gyertyát gyújtani, de a dédunokáim már nem biztos. Úgy kb. 100 év múlva senki sem emlékszik rám, a legcsekélyebb nyomot sem hagyok az emberek emlékezetében. Hacsak híresség nem leszek. De melyikünk lesz az?
Ellenben tényleg a halálé az utolsó szó? Mint az állatok esetében? A legvégén csak a kaszás vár minket? M,i keresztények az első Húsvét hajnalától hisszük, hogy nem csak a halál vár minket szívünk utolsó dobbanásakor, hanem a föltámadt, ragyogó Krisztus is. Ezt tudjuk hittanóráinkról, a sok prédikációból. Hisszük is legtöbben, – bár ezt se minden hívő –de ez a hitünk miért nem gyűrűzik be életünk utolsó perceibe? Miért nem tudunk a Kaszáshoz és a Föltámadotthoz úgy viszonyulni, mint akiket most felsorolok.
Minket, papokat sokszor hívnak haldoklók ágyához. Találkozunk néha azokkal, akik nem félnek a haláltól. De nem azért, mert a sok szenvedés után már óhajtják a kínoknak véget vető halált. Nem, nem. Nem azért nincs bennük félelem. Sőt, látszik rajtuk valami nyugalom, békesség. Végtelen csend simítja ki vonásaikat az arcukon. Azért, mert szilárdan hiszik, hogy ott a „túlsó parton” várja őket valaki, és a legjobb helyre kerülnek. Hazatalálnak. Itt csak táboroztak. Vándorok voltak.
Morus Tamás esete lélegzetelállító. Ártatlanul lefejezték. Előtte a vérpadon egyik tréfás megjegyzése követte a másikat. Honnan volt hozzá ereje, lélekjelenléte? Onnan, hogy épp olyan biztos volt a feltámadott Krisztussal hamarosan való találkozásban, mint ahogy én tudom azt, hogy most itt, Kelebián csütörtökön ½ 6 van, és 10 perc múlva találkozni fogok a mise előtt Tompán Jagicza József diakónus úrral. – Morus Tamás így tréfálkozott a bakóval: „Jól célozz, le ne vágd a szakállam, mert az nem volt részes a felségsértésben!” Majd megölelte a hóhért e szavakkal: „nagy szolgálatot teszel nekem, drága barátom. Köszönöm, hogy gyorsan átsegítesz a Mennyországba, ahol Jézus már türelmetlenül vár!”
A halálos ágyán, oldalán fekvő Béda Venerabilis utolsó perceiben kérte szerzetestársait, fordítsák a hátára, hogy az ég felé nézzen, és így azonnal láthassa, amint meghal, az elé jövő Krisztust. Hol vagyunk mi ettől az óriási hittől? Egy másik középkori szent meg kérte családtagjait, hogy támogassák, tartsák karjait a halálos ágyán. Azért, hogy amikor jön Krisztus a halála pillanatában, lássa, amint kitárt karokkal várja.
De ne csak régi szenteket említsek. Ma is vannak ilyen gyémánthitű keresztények, akik példájukkal a húsvéti reményünket erősítik. Az idős Kati néni így mesélte el férje boldog halálát. Férje, József mély, bibliás hitű volt. Utolsó perceiben széttárta karjait csodálkozva, és többször kérdezte, majd kijelentette:” Hol a halál? Hol a halál? Nincs halál, nincs halál”…majd odaérkező gyermekeinek megfogta kezét, és békésen elaludt az Úrban.
Még jól emlékezünk II. János-Pál agóniájára, amit a médiában nyomon követhettünk. Hát, a hit szemével nézve nem gyönyörű halál-e ez, amikor mondja haldokolva: „Ne sírjatok! Engedjetek elmenni! Nyugodt vagyok, Boldog vagyok.” Ez hát a nagyszerű halál. Nem a hirtelen halál, bár arra mondják sokan, mivel így mentesül az elhunyt a sokaknak kijutó szenvedéstől.
Tegnap az erdőben jártam. Versenyt futottam a Piroskával, kutyusommal egy erdei ösvényen. Már majdnem lehagytam, amikor egy alattomos gyökérben hirtelen úgy felbuktam, hogy az orromon támaszkodtam meg. Miközben a földet törölgettem, elkezdtem elmélkedni azon, hogy 65 éves elmúltam, tehát egyre jobban közeledik az Utolsó Felvonás, aminek előszele volt ez az elesés is. Akkor végleg lezáródik életem, és elém lép a Feltámadt Krisztus, akiről oly sokat beszéltem. Igen ám, de más beszélni Róla, mint majd személyesen találkozni, kezet fogni Vele. Tényleg, milyen lesz ez? Ki az közületek, aki nem kíváncsi erre? Vajon milyen Jézus arca? Számomra az emberi arcok a legérdekesebbek. Nagyon szeretem a kellemes tónusú hangokat is Az Ő hangszíne nagyon szép zengésű lehet. Olyan lesz-e Jézus, ahogy a jámbor szentképeken ábrázolják a szelíd arcával? Az ő korában minden férfinak volt szakálla. Talán már levágatta a szakállát. De hát akkor még nehezebb lesz felismerni! Milyen színű a szeme?
Biztosan mosolyogva fog várni mindannyinkat. Hogyan köszöntsem? A „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-nak örülne a legjobban? Vagy másnak? Hosszú fehér köntését lecserélte–e korunk divatjára - netán kopott farmerre? Jézus ugyanis korszerű mindig, sosincs benne muzeális mozzanat, ahogy egyes ellenségei vélik.
De hát ezek csak külsőségek. Inkább az izgat, hogy mi lesz arról a véleménye, hogy utóbbi időben – talán - túlhangsúlyoztam a jóságát. Esetleg orromra fog koppintani, ujjával szerényen megint. Mert túlságosan jó színben tüntettem fel, aki talán még Kelebia és Tompa legnagyobb bűnösét is befogadja a Mennybe – persze bizonyos tisztító büntetés ellenében.
El tudok képzelni Jézus és köztem egy ilyen párbeszédet: - Laci, azért nem kellene ennyire agyba-főbe dicsérni engem, már megmondtam az elém térdeplő gazdag ifjúnak is, hogy ki jó. „Senkisem jó, csak egyedül az Isten.”(Mk.10.19.) – De hát Te Isten vagy! – vágnám rá hirtelen. Mire Ő csak rejtelmesen mosolyogna, és kicsit tétován, kétszer-háromszor végigsimítana a szakállán.
Ott porolkodva az erdei úton, evvel nyugtatgattam magam: hát még se sértődhet meg a mi utolérhetetlen Jézusunk azon, hogy jóságát a végtelenbe magasztaltam. Hisz tőle jobb ember nem volt még a világon, s nem is lesz. Ezért bátorkodtam utolsó éveimben rengeteg érvet felhozni amellett, hogy mivel ő annyira szereti az embereket, szinte senkit sem enged pokolba hullani. Így legszebb húsvéti reményem az, hogy mindannyian feltámadunk az örök életre. Közületek sem fog elkárhozni senki. Ott leszünk a jóságos Feltámadott társaságában a mennyei lakomán.
A végén felteszem mindenkinek a leírtakból folyó kérdéseket. Kit vársz? A félelmetes Kaszást? Vagy a boldog Feltámadást? Érdemes-e nem hinni a szeretettől sugárzó Feltámadottban? Ismeritek-e ezt a társasjátékot, hogy KI NEVET A VÉGÉN?
Pribitek László plébános
