– Szálkák sebzik, de lelkében gerendákat hordoz. A kereszt szálkái ezek. A kereszt gerendái azok. A költő már tudja, hogy küldetésünket nem tudjuk tökéletesen bevégezni, a talentumokkal sem gazdálkodunk mindig okosan. Akaratlanul is sokak csalódásának vagyunk okozói, sebeket ejtünk, pedig nekünk az volna a dolgunk, hogy orvosoljunk.
– Ez pedig elkerülhetetlen. Talán így készíti elő az Isten, éppen az egyház laicizálódása folytán, azt a találkozást, amikor Krisztus lesz minden mindenben. S a kereszténység valóban csak só vagy kovász lesz, kicsiny massza a világban, amely azonban megtermékenyítheti a világot.
A kereszténységért nem aggódom. Sőt az egyházért sem. Az egyház mindennek ellenére mégiscsak hű letéteményese és megvalósítója a jézusi koncepciónak. Mondok neked egyet; senki sem törődik az öregasszonyokkal. Őket minden forradalom leírja, hulla, érdektelen tömeg. Ezzel szemben az ifjúság mindenkit izgat. De itt vannak ezek a réges-régi templomok, amelyek ellenálltak a századoknak. Mégiscsak ezek őrzik az időt és a történelmet. Az öregasszonyok is számunkra a múlt csodálatos ékszerei, kincseket rejtegetnek magukban, amiket ki kellene bányásznunk, mert a jövőnk függ tőlük. Az ifjúság sem pusztán önmagára, hanem az öregekre építheti tartósan önmagát. Az egyház is végeredményben egy ilyen ősrégi templom, öreganyánk, a múltat őrzi, de közben állandóan az idők teljességére készül. Amikor majd a múlt hirtelen jelenné és jövővé változik át, a nagy elszámolás pillanatában.
Nézd, én egyben vagyok teljesen biztos: hiszek Istenben a magam módján, végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél, és hiszek az egyházban is – túl mindenen. Az egyház nekem olyan, mint egy nagy hajó, amin rengeteg dolgot kifogásolok. A tatján ott vannak a gőgnek és a kevélységnek a láncai, a hatalom kísértései, de mégiscsak ezen a hajón van az én helyem, és mégiscsak ez az a hajó, amely átszállít a zúgó folyón. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket – ez a maximum. Ha az egyházat tökéletlenségében nem szeretjük, akkor magunkat sem szabad szeretnünk, és sem önmagunknak, sem másoknak nem bocsáthatunk meg soha. Az egyház is, a maga hibáival, bűneivel, egy tökéletlenség. Hajó, amin rettenetes súlyok és terhek vannak, de ami tendenciájában és hirdetett igazságaiban valódi közösséget jelent, amely révbe visz mindannyiunkat, átszállít a túlsó partra, az üdvösség mezejére.
Szegény Tamási Áronról hallottam, hogy halála előtt fölvette az utolsó kenetet, ő, aki végig agnosztikus módjára élt. Mint kemény agglegény, konokul. Tudjuk, hogy egész élete kínzó kísértésekben telt el. És halála előtt, amikor már rettentő dagadtak voltak a lábai, ereje pedig fogytán, az utolsó kenetet kérte. Közben pedig ezt mondta: – Mennyit gúnyolódtam ezen! Meg a többi szentségen is. És milyen szép!
A költő is lassacskán ráeszmél arra, hogy valami, ami eddig határtalannak tűnt előtte, hirtelen zsugorodni kezd, s fokozatosan kimérhetővé válik. Valami megfogyatkozik a kezében, s amíg minden, amit belülről rejtőzködve őriz, terebélyesedik, gazdagodik; a kis, de megnevezhetetlenül létező birtoka csöndben fogyni kezd. Úgy hívják, élet. Úgy köszöntik, álom. Úgy búcsúznak tőle, fiatalság.
– Ez pedig elkerülhetetlen. Talán így készíti elő az Isten, éppen az egyház laicizálódása folytán, azt a találkozást, amikor Krisztus lesz minden mindenben. S a kereszténység valóban csak só vagy kovász lesz, kicsiny massza a világban, amely azonban megtermékenyítheti a világot.
A kereszténységért nem aggódom. Sőt az egyházért sem. Az egyház mindennek ellenére mégiscsak hű letéteményese és megvalósítója a jézusi koncepciónak. Mondok neked egyet; senki sem törődik az öregasszonyokkal. Őket minden forradalom leírja, hulla, érdektelen tömeg. Ezzel szemben az ifjúság mindenkit izgat. De itt vannak ezek a réges-régi templomok, amelyek ellenálltak a századoknak. Mégiscsak ezek őrzik az időt és a történelmet. Az öregasszonyok is számunkra a múlt csodálatos ékszerei, kincseket rejtegetnek magukban, amiket ki kellene bányásznunk, mert a jövőnk függ tőlük. Az ifjúság sem pusztán önmagára, hanem az öregekre építheti tartósan önmagát. Az egyház is végeredményben egy ilyen ősrégi templom, öreganyánk, a múltat őrzi, de közben állandóan az idők teljességére készül. Amikor majd a múlt hirtelen jelenné és jövővé változik át, a nagy elszámolás pillanatában.
Nézd, én egyben vagyok teljesen biztos: hiszek Istenben a magam módján, végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél, és hiszek az egyházban is – túl mindenen. Az egyház nekem olyan, mint egy nagy hajó, amin rengeteg dolgot kifogásolok. A tatján ott vannak a gőgnek és a kevélységnek a láncai, a hatalom kísértései, de mégiscsak ezen a hajón van az én helyem, és mégiscsak ez az a hajó, amely átszállít a zúgó folyón. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket – ez a maximum. Ha az egyházat tökéletlenségében nem szeretjük, akkor magunkat sem szabad szeretnünk, és sem önmagunknak, sem másoknak nem bocsáthatunk meg soha. Az egyház is, a maga hibáival, bűneivel, egy tökéletlenség. Hajó, amin rettenetes súlyok és terhek vannak, de ami tendenciájában és hirdetett igazságaiban valódi közösséget jelent, amely révbe visz mindannyiunkat, átszállít a túlsó partra, az üdvösség mezejére.
Szegény Tamási Áronról hallottam, hogy halála előtt fölvette az utolsó kenetet, ő, aki végig agnosztikus módjára élt. Mint kemény agglegény, konokul. Tudjuk, hogy egész élete kínzó kísértésekben telt el. És halála előtt, amikor már rettentő dagadtak voltak a lábai, ereje pedig fogytán, az utolsó kenetet kérte. Közben pedig ezt mondta: – Mennyit gúnyolódtam ezen! Meg a többi szentségen is. És milyen szép!
A költő is lassacskán ráeszmél arra, hogy valami, ami eddig határtalannak tűnt előtte, hirtelen zsugorodni kezd, s fokozatosan kimérhetővé válik. Valami megfogyatkozik a kezében, s amíg minden, amit belülről rejtőzködve őriz, terebélyesedik, gazdagodik; a kis, de megnevezhetetlenül létező birtoka csöndben fogyni kezd. Úgy hívják, élet. Úgy köszöntik, álom. Úgy búcsúznak tőle, fiatalság.
(Vigilia, 1973. február, 123–128.)
